November - 2018
H K S C P S V
  01 02 03 04
05 06 07 08 09 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30  

A Napi Én-től a Napi Mi-ig

Szerző: Urbán Ágnes

Közzététel: 2018.01.03.

A médiakutatók sokat vitatkoztak az ezredforduló környékén arról, hogy az internet világában az addigra már jól ismert Napi Én (The Daily Me) jelenség, vagyis a fogyasztók/felhasználók saját tartalomszerkesztése a mindennapok részévé válik-e, vagy csak egy nagyon szűk csoport esetében reális ez a fajta aktivitásra épülő attitűd. Néhány év elteltével azután világossá vált, hogy erre a kérdésre is – mint oly sok minden másra – a technológia fejlődése és a vele együtt járó felhasználói viselkedés adja meg a választ. A mai technológiai/webes környezetben a tanuló algoritmusok immár úgy készítenek személyre szabott tartalmat, hogy közben a felhasználónak ezzel nincs érdemi dolga, sőt, rosszabb esetben nem is tudja, hogy az általa látott tartalom más, mint amit többi felhasználó elér.

A tömegmédia korában a kutatók között uralkodott az a felfogás, hogy a médiafogyasztó alapvetően konzervatív, nehezen változtat a megszokott rutinjain. A televíziózást illetően például az volt a tapasztalat, hogy a nézők nagy része az egész napi fárasztó munka után csak pihenni akar, s a saját műsor megszerkesztése egyáltalán nem vonzó alternatíva számára. Így – bár ott van a háztartásában a videomagnó – alig használja azt műsorszámok rögzítésére, s ha mégis megtette, a rögzített anyagok töredékét tekinti meg később. A tévénézők szabadidejüket a professzionális műsorszerkesztők által megszerkesztett tartalmak fogyasztására, nem pedig műsorkészítésre, vagyis a saját műsor előállítására fordítják, ezt bizonyították a tények.

A 1990-es évekre a médiakutatások egyik központi kérdésévé vált, hogy a hagyományos passzív médiafogyasztás megváltozhat-e az új technológiai környezetben, és ha igen, milyen gyorsasággal. Történelmileg az interaktív használat elsősorban a kor uralkodó médiuma, a televízió kapcsán merült fel, amely az új terjesztési technológiák térhódításának eredményeként beállt csatornabőségre alapozva kínált fel új választási lehetőségeket a nézőknek [1]. Kiderült, hogy a nézők hajlandóak bizonyos erőfeszítésekre a kívánatos tartalom elérése érdekében, de ezeknek az erőfeszítéseknek a szintje erősen korlátozott: ennek a nézői kényelem-faktornak a visszatükrözője lett a szakirodalom [2] lazy interactivity (lusta interaktivitás) fogalma.

Az online videotartalom-fogyasztás meg a videostreaming korában talán érdemes visszaidézni azt a tévés NVOD (near video on-demand) szolgáltatást, amellyel az ezredforduló környéken ismerkedhettek meg a nézők a legfejlettebb médiapiacokon. A fizetős NVOD szolgáltatásban ugyanazt a műsorszámot, jellemzően egy sikerfilmet, időeltolással több csatornán is terjesztettek egyazon időben, s ha mondjuk egy 90 perces mozifilmet 10 percenként újra és újra elkezdünk, akkor kilenc csatorna igénybe vételével a néző minimális várakozási idővel (átlagosan öt perc) akkor nézi meg a műsorszámot, amikor akarja, s ehhez semmit nem kell csinálnia egy távirányító használatán kívül. Bár könnyen megmosolyoghatjuk ma az NVOD szolgáltatást, de ne feledjük, egy fontos lépés volt a fogyasztói szuverenitás felé vezető úton, bár üzletileg nem bizonyult sikeresnek!

Éppen a televíziózás vizsgálata során jutottak a hazai médiakutatók is arra a következtetésre, hogy határozott különbséget kell tennünk a médiafogyasztás és a médiahasználat között, mely utóbbi már kifejezetten az aktívabb, tudatosabb befogadói attitűdökre utal [3]. Általánosítva azt mondhatjuk, hogy a médiaüzenetek közönség általi passzív befogadása és aktív használata az üzenetek vételi kontinuumának két végpontja, s a digitális hálózati média kifejezetten az utóbbi számára tárja ki a kapukat. Ehhez olyan alkalmazásokat kell kidolgozni, amelyeknek használata egyszerű, támogatják a gyors döntéshozatalt és az egyéni fogyasztói/felhasználói igényeket folyamatosan kiszolgálják. A szöveges tartalmak piacán például a szelektív fogyasztásra, a különböző szerkesztőségek tartalmainak egyéni összeválogatására a szakirodalomban Negroponte [4] hívta fel először a figyelmet, aki egyben nevet is adott – The Daily Me – az így létrejövő termék-entitásnak, ami egy személyre szabott, a felhasználói preferenciákat tükröző napi elektronikus hírlap.

A mából visszanézve megállapítható, hogy a kutatók jól látták a felhasználói szokások kulcsszerepét a média átalakulásában. Senki nem beszélt arról, hogy milyen nehéz lesz ezt vagy azt a technikai problémát megoldani, mint ahogy attól sem féltek, hogy az innováció leáll, vagy akár csak lelassul. A fogyasztók/felhasználók „lustasága” nem akadály többé, hisz látjuk, hogy a forgalomirányító cégek, kiemelten a közösségi oldalak és keresők tanuló algoritmusokat hoztak létre annak érdekében, hogy a felhasználók igényeit kiismerjék és ezek alapján állítsanak elő számukra személyre szabott tartalmat. A felhasználónak immár lényegében semmit nem kell tennie, elegendő a kattintásokkal kifejezni az érdeklődését, onnantól kezdve az algoritmus egyre pontosabban behatárolja a preferenciáit és olyan tartalmakat kínál, ami valóban találkozik az érdeklődésével.

A Daily Me éppen ezért már nem is The Daily Me többé, hisz más válogatja össze a tartalmat helyettünk. Ennek a kényelemnek viszont ára is van, mutat rá Sunstein [5]. Lehet , hogy megváltozik a politikai preferenciánk, esetleg elfogadjuk, hogy van klímaváltozás vagy éppen ráébredünk az emberi jogok fontosságára, de ezt az algoritmusok nem fogják tudni lekövetni, legalábbis nem túl gyorsan. Sőt, éppen azért, mert a korábbi preferenciáinknak és véleményünknek megfelelő tartalmakat kapjuk, kisebb az esélye, hogy fontos kérdésekben megváltozzon a véleményünk, lényegében a korábbi döntéseink foglyai vagyunk. Még nagyobb veszély, hogy sokan ezzel nincsenek tisztában, emiatt nem is törekednek arra, hogy több forrásból tájékozódjanak, kritikátlanul elfogadják az eléjük kerülő tartalom kínálatot.

Az algoritmusok működésétől nem független a hamis hírek/az álhírek problémája sem. A nem elég tudatos médiafogyasztók/médiafelhasználók könnyen elveszhetnek a rengeteg információ között, és vége annak a világnak, amikor legalább a közügyekkel komolyan foglalkozó médiában a szerkesztők által gondosan összeválogatott és ellenőrzött tartalmak garantálták a fogyasztó számára a hírek tényszerűségét. Bármekkora problémát is jelent ez, és akár egészen komoly politikai következményekkel is, bízzunk benne, hogy ehhez a helyzethez szintén alkalmazkodnak majd a fogyasztók, mint ahogy tették ezt eddig is minden máshoz.



Források:

  1. Urbán Á. (1999). Interaktív televíziózás. Jel-Kép, 1999(4), 33-41. URL: http://apps.arcanum.hu/app/jelkep/view/JelKep_1999_4/?pg=34&layout=s
  2. Bernoff, J., Mines, C., VanBoskirk, S., & Courtin, G. (1998). Lazy Interactive TV. The Forrester Report, 5(2).
  3. Angelusz R., & Tardos, R. (1998). Médiahasználat vagy médiafogyasztás? A televíziózás egy új empirikus tipológiája. Jel-Kép, 1998(3), 3-23. URL: http://apps.arcanum.hu/app/jelkep/view/JelKep_1998_3/?pg=4&layout=s
  4. Negroponte, N. (1995). Being Digital, London: Hodder & Stoughton.
  5. Sunstein, R. C. (2017). #Republic: Divided Democracy in the Age of Social Media. Princeton: Princeton University Press.


Utolsó frissítés: 2018.11.30.